Retro-PC illetve régi számítógépek szerelése

Az alkatrészek
Ház
A ház - speciális belső kialakításánál fogva - ideális tartózkodási és rögzítési helyet kínál a számítógép alkatrészeinek. Az alkatrészeket elvileg tarthatnánk a polcon is, de ez elég célszerűtlen lenne, mivel:

* a polcon jóval gyorsabban porosodnak,
* ha az alkatrészek szanaszét hevernek, sokkal nehezebb a "gépet" szállítani,
* a polcon, az elemek pusztító erejének kitéve sokkal könnyebben érheti a gépet károsodás.

A ház megvédi a benne elhelyezkedő alaplapot, bővítőkártyá(ka)t, winchester(eke)t, floppy(ka)t, stb. a kedvezőtlen külső hatásoktól (por, kávé, elektrosztatikus töltés, szomszéd). Ezen kívül jelentősen megkönnyíti a gép manipulálását, szállítását, az alkatrészeket összetartja (a sok kicsiből egy nagy egészet alkot), továbbá biztosítja néhány alapvető funkció (pl. ki/bekapcsolás) egyszerű végrehajtását. A ház fekvő (baby) és álló (torony) kivitelben kapható. A torony típusú házaknak további három alfaja létezik: a mini-, a midi- (közepes) és a nagy torony. Ezek csak méretükben különböznek egymástól, felépítésük, kiszerelésük hasonló.
A ház előlapján található elemek:

* 5.25", ill. 3.5" méretű, eltávolítható fedőpanelek (ezek helyén fognak kinézni a házból a beszerelt floppy-k, illetve a CD-ROM vagy más külső perifériák).

* RESET: ha megy a gép, és ezt a gombot megnyomjuk, az egyenértékű a gép ki-, majd újra bekapcsolásával (magyarul a RESET újraindítja a gépet).

* TURBO: ezzel a gombbal lehet a gépet két sebességfokozat között átkapcsolni. A sebesség lecsökkentését általában a processzor órajelének leosztásával, vagy minden utasítás végrehajtása utáni extra várakozási idő (wait states) beiktatásával oldják meg, de bármi más módszer is elképzelhető, ami a kívánt hatást eredményezi.

* KEY LOCK: ez egy zár, a házhoz tartozó speciális (értsd: roppant primitív) kulcs segítségével lehet nyitni/zárni. Zárt állapotában - elvileg - nem lehet használni a gépet (pontosabban a billentyűzet működése tiltott, innen származik a Key Lock = billentyűzár elnevezés). Gyakorlatilag a Key Lock zárnak semmi haszna nincs, ez a védelem már csekély hozzáértéssel is kikerülhető.

* Sebességkijelző: ez egy LED-ekből álló display, amely elvileg a gép aktuális sebességének kijelzésére szolgál (a gép sebességét a TURBO-val lehet váltani). Gyakorlatilag a kijelző két lehetséges állapotát tetszőleges mintázatra beállíthatjuk a LED display belső (a ház belseje felőli) oldalán található kapcsolók (jumperek) segítségével (részletek a házhoz tartozó dokumentációban).

* Egyéb LED-ek:
o POWER LED (a gép bekapcsolt állapotában világít),
o TURBO LED (a TURBO gomb benyomott állapotában világít),
o HDD LED (a winchester működését jelzi).

* POWER: hálózati kapcsoló. Ezzel lehet a gépet ki/bekapcsolni. Nem feltétlenül az előlapon foglal helyet (bár az újabb házakon szinte mindig), lehet oldalt, illetve hátul is.

A ház hátlapján található elemek:

* Bővítőkártyákhoz tartozó nyílások. Az újonnan vásárolt házak esetében ezek el vannak zárva, a mi dolgunk, hogy szabaddá tegyünk annyi nyílást, ahány bővítőkártyánk van. Ez két módon történhet:

o ha a nyílásokat beforrasztott fémborítás takarja, akkor ezeket kell kifeszíteni,
o ha a nyílásokat csavarral rögzített L-alakú fémlapok takarják, ezeket kell eltávolítani.

Az utóbbi megoldás jóval elegánsabb, mert

1. visszacsinálható,
2. nem vagdaljuk szét a kezünket a kifeszítés révén keletkező pengeéles féméleken.

Az első, forrasztós megoldás azonban jóval olcsóbb, ezért manapság rendszerint ezt favorizálják.

# I/O portokhoz tartozó nyílások. Ezek szinte minden házon a forrasztott fémlapos megoldással vannak lezárva. Kétféle ilyen nyílás van, a kisebbik a 9 tűs csatlakozóknak (soros, serial portok), a nagyobbik a 25 tűsöknek (párhuzamos, parallel portok). (Megjegyzés: van 25 tűs soros port is.) Esetleg előfordulhat még egy harmadik típusú nyílás is, mérete a két előbb említett nyílás mérete között félúton van, ez a game-port csatlakozó nyílása.

# Hálózati csatlakozó. A hozzá tartozó kábel segítségével lehet bekötni a gépet a 220V-ba.

# 220V kimeneti csatlakozó. Ez úgy néz ki, mint a hálózati csatlakozó inverze. Ezen egyből kijön az a 220V, ami a hálózati csatlakozón bemegy. Arra jó, hogy segítségével a monitort is elláthassuk árammal. Erre nem minden esetben van szükség, a monitort is meg lehet hajtani közvetlenül a hálózatról, ha van hozzá megfelelő kábel.

# Trafónyílás. Ezen beláthatunk a ház (pontosabban a trafó) belsejébe. Ez a nyílás biztosítja a könnyen melegedő trafó szellőzését, a ventillátor ezen a nyíláson keresztül hajtja ki a meleg levegőt, továbbá ezen a nyíláson keresztül jut be a por a trafóba, amely egy idő után tönkre is teheti azt. A trafó egyébként az a szerkezet, amelyik lekonvertálja a hálózati 220V-os feszültséget a gép számára elfogadható 5, illetve 12V-os alacsonyabb feszültségre (ha a 220V-ot közvetlenül kapnák meg a feszültségre igen érzékeny alkatrészek, akkor gyorsan megsülnének).

# Billentyűzetcsatlakozóhoz tartozó nyílás. Ha beszereljük a házba az alaplapot, akkor az alaplapon található billentyűzetcsatlakozó - általában - pont ehhez a nyíláshoz fog kerülni. (Hogy ez rendszerint így is van, azt az alaplapok és a ház kialakítását szabályozó, gyártók közti megegyezések biztosítják.)
A ház belsejében található elemek:

* Tápegység. Ebből jönnek ki azok a vezetékek, amelyek árammal látják el a számítógép egyes alkatrészeit (alaplap, winchesterek, floppy drive-ok, CDROM-ok, stb.) Háromféle ilyen vezeték van, mindegyik szép színes. Az első fajta két darab nagy fehér lapos csatlakozóban végződik, ezek valók az alaplapra. A második fajta négypólusú csatlakozóban végződik, és további két alfajra tagolódik aszerint, hogy a csatlakozó nagy-e avagy kicsi (a nagy csatlakozók valók az 5.25"-ös floppy drive-ra, a CDROM-okra, illetve a winchesterekre, a kicsik a 3.5"-ös floppy drive-ra). A harmadik fajta egy vékony "zsineg", ami a trafótól egészen az előlapig húzódik, és nem kell sehova bedugni (mert már be van forrasztva), ez látja el árammal az előlapon található LED-eket. Mindezeken kívül van még egy vastag fekete kábel is, amely szintén a trafótól az előlapig húzódik, és négy, általában áttetsző dugó segítségével csatlakozik rá négy fém kivezetésre. Ebben a kábelben közvetlenül a hálózati 220V futkos, és azért van előrevezetve az előlaphoz, hogy a RESET gomb segítségével megszakíthassuk benne az áram folyását (ugyanazt a hatást érve el, mintha ki-, majd bekapcsoltuk volna a gépet).

* Lyukak a ház alján. Többféle is lehet, a ház korától függően:

o csavarnak való lyukak,
o nagyobb, de még mindig kör alakú lyukak, ezekbe lehet bepattintani a házhoz tartozó (régebbi típusú) fehér pöcköket,
o "speciális" lyukak, szintén a fehér (de már újabb típusú) pöckök elhelyezésére. Az ilyen típusú lyukakba be lehet csúsztatni a nevezett pöcköket úgy, hogy függőleges (értsd: a ház lyukakat tartalmazó aljának síkjára merőleges:) irányban ne mozoghassanak. A pöckök egyébként az alaplap alátámasztására szolgálnak.

* Mindenféle beépített szerelőkeret. Az előlap közelében találhatóak, ezekbe kell becsavarni a különféle perifériákat (floppy drive-ok, winchesterek, CDROM-ok, stb.) Egy szerelőkeretbe - egymás alá - általában több periféria is belefér. A szerelőkeretek kétfajta méretben léteznek: 5.25" méretű helyet igényelnek az 1.2Mb kapacitású (nagy) floppy drive-ok, a CDROM-ok, illetve a nagyon régi winchesterek, 3.5" méretű hely kell az 1.44Mb kapacitású (kis) floppy drive-nak, illetve az újabb winchestereknek. Vigyázzunk arra, hogy nem minden szerelési helyhez tartozik az előlapon kipattintható nyílás. Amelyikhez nem tartozik, abba winchestert célszerű tenni, amelyikhez pedig igen, abba floppy drive-ot, CDROM-ot vagy más olyan perifériát, amely cserélhető médiát hajt meg.
Előfordulhat, hogy nincs elegendő megfelelő méretű hely. Leggyakrabban a 3.5"-ös helyekből szokott hiány lenni: ha az ember be akar tenni egy kis floppy-t, és két winchestert, már gondokba ütközhet. Ennek a problémának a feloldására találták ki azt a bármelyik hardware boltban beszerezhető átalakító keretet, amely 5.25"-ös méretű, de egy 3.5"-ös egységet lehet beleszerelni.

* Előlaphoz tartozó vezetékek. Külön vezeték tartozik a speakerhez, a turbo kapcsolóhoz (turbo switch), a reset gombhoz, a HDD, TURBO és POWER LED-ekhez, illetve a KEY LOCK-hoz. Ezen vezetékek mindegyikét az alaplapra kell rákötni. Szerencsére az újabb házakban a vezetékek végén lévő csatlakozóra rá szokták írni a rendeltetésüket, így könnyen meg lehet állapítani, mi hová való.

Alaplap
Az alaplap (system board) egy - általában többrétegű - NYAK (Nyomtatott Áramköri Kártya), amelyre rá van forrasztva minden - a gép működéséhez szükséges - integrált áramkör, csatlakozó, miegymás. Az alaplapon lévő dolgok közül szerelési szempontból a következők fontosak:

* a processzort (CPU) magába fogadó aljzat (socket),
* a memóriamodulokat, illetve a bővítőkártyákat fogadó sínek (memory és I/O slotok),
* a billentyűzet csatlakozója (keyboard connector),
* a különféle konfiguráló jumperek (fekete bigyók az alaplapról kiálló tűpárokra húzva), illetve
* az előlap vezetékeinek (speaker, keylock, turbo sw, reset, turbo-, hdd- és power-LED) bekötésére szolgáló csatlakozók.

A modern alaplapokra rá szokták integrálni az IDE/ATAPI perifériákat (winchester, CDROM) meghajtó vezérlő(ke)t (HDD controller), a floppy vezérlőt (FDD controller), illetve az I/O portokat (COMx/LPTx/GAME) meghajtó egységeket. Ezek az integrált egységek további, az alaplapon található csatlakozók formájában jelennek meg (feliratozásuk általában: IDE0, IDE1, FDD, COM1, COM2, LPT1, GAME). Ha nincsenek az alaplapra integrálva, akkor kell venni külön egy multi I/O bővítőkártyát, azon általában van minden, ami kell (értsd: FDD, HDD controller /utóbbiból jobb esetben kettő is/, 2 soros, 1 párhuzamos, 1 game port).
Processzor, hűtő
A processzor irányítja a gép működését, futtatja a programokat, kiszolgálja a perifériák kéréseit, szóval nélküle eléggé haszontalan lenne a gép. A PC-kben többnyire az Intel 80x86-os processzorainak valamelyikét (gyakrabban azok klónjait) használják, pl. 80286, 80386, 80486, Pentium (80586), Pentium Pro, vagy néhány klón: AMD DX4-100, AMD K5, AMD X5/P75-133, Cyrix 6x86, stb. Jelenleg ezeknek a processzoroknak az alábbi fő családjai különíthetőek el:

* 8086/88
* 80286
* 80386
* 80486
* Pentium
* Pentium Pro.

A 8086/88-as procikat az IBM PC/XT gépekben használták. A 80286-ost az első AT-kben, ezt váltotta fel a 80386-os, aztán a 80486-os és a mai sláger, a Pentium. Minden processzorcsalád más alaplapkiépítést, és más alaplapi foglalatot igényel, tehát pl. egy Pentium processzort nem lehet 80486-ossal kompatibilis alaplapba belerakni (és fordítva sem működik a dolog). Ez alól vannak kivételek, pl. volt olyan Cyrix 486-os processzor, amit 386-os foglalatba lehetett tenni (ezt abból a megfontolásból gyártották, hogy ne kelljen egy gép 486-osra bővítésénél alaplapot cserélni).

Ha processzort veszünk, mindig figyeljünk oda arra, hogy az alaplapunk képes-e fogadni az adott processzort. Egy 80486- os alaplap nem biztos, hogy tudja fogadni valamennyi 80486- os klónt! (A kompatibilitás jegyzék megtalálható az alaplap dokumentációjában.) A processzorcsaládok egymással felülről kompatibilisek (azaz pl. egy 80486-os tudja mind a 8086/88- as, mind a 80286-os, mind a 80386-os programokat futtatni).

A processzorok sebességét MHz-ben mérik. Meg kell különböztetni a processzor sebességét (belső órajelét) az alkalmazott bővítőbusz (ISA, EISA, VLB, PCI), illetve a processzort és a memóriákat (main, cache) összekötő ún. lokálbusz sebességétől. A processzor bármely busszal csak az adott busz frekvenciájának (órajelének) tempójában tud kommunikálni, ám a processzor maga a busznál lényegesen nagyobb sebességre is képes lehet. Ezt úgy szokták kihasználni, hogy azalatt, amíg a busz egyet lép (egy buszciklusnyi idő), a processzor többet is (másfélszer, kétszer, háromszor vagy akár négyszer annyit). Ezt hívják órajeltöbbszörözésnek. A processzor tényleges sebessége úgy jön ki, hogy a lokálbusz (a processzor és a memóriák közötti busz) frekvenciáját megszorozzák egy számmal, és ami így kijön, az lesz a proci sebessége. Például az AMD 133 MHz-es processzoránál, amennyiben az alaplapi lokálbusz frekvenciája 33 MHz, ez van 4-gyel felszorozva, így kapjuk meg a közelítőleg 133 MHz-et.

A processzorhűtő használata a 100 Mhz-nél gyorsabb 80486-os processzorok, illetve a Pentium esetében válik szükségessé. Ezek a processzorok hűtés nélkül gyorsan felmelegednének, és rendszeresen lefagyasztanák a gépet (hőségben megbízhatatlanul működnek). A processzorhűtőknek két fő változata van: a hűtőborda és a hűtőventillátor. A hűtőborda egy rendkívül nagy felülettel (és így nagy hőleadási képességgel) rendelkező hűtőtest, a ventillátor pedig egy ventillátor :). Mindkettőt a processzor tetejére kell erősíteni. A ventillátornak áramot is kell biztosítani, hogy működjön (az egyik 4-lyukú csatlakozó révén). A nagyobb mértékben melegedő processzorokra (Pentium) ventillátort célszerű szerelni, mert az jóval hatékonyabb hűtést biztosít. Vigyázzunk arra, hogy egy 80486-osra más hűtő való, mint egy Pentiumra, sőt, a különböző Pentium-változatok is más-más méretű és kiszerelésű hűtőt igényelhetnek.
Memória
Pontosabban esetünkben a RAM, azaz Random Access Memory. Ez olyan memória, amelyet lehet írni/olvasni, de ha kikapcsoljuk a gépet (megszűnik az áramszolgáltatás), akkor elfelejti a beleírt információt (más típusú memória is van, pl. ROM = Read Only Memory, ez csak olvasható, vagy EPROM = Erasable Programmable ROM, ezt ultraibolya fénnyel ki lehet törölni és aztán újra lehet írni /"égetni"/, majd úgy használni, mintha sima ROM lenne).

A RAM három fő kiépítésben használatos:

* A DIP (Dual In-Line Package) RAM-ok szimpla memória IC-k, amelyeket az alaplapon elhelyezkedő, külön a fogadásukra szolgáló foglalatokba kell benyomni (van olyan is, hogy az IC-ket gyárilag ráforrasztják az alaplapra). Ilyet ma már csak a külső cache (statikus gyorsítótár) vagy a bővítőkártyák memóriájának megvalósításánál használnak, de régebben általános volt, hogy a számítógép memóriájának első 512/640/1024 kilobyte-ja ilyen DIL RAM-okban volt.

* A második típusú RAM a SIPP (Single In-Line Pin Package), amely egy tűs kivezetésekkel rendelkező NYÁK lapra integrált memória IC-együttesből áll. Magyarul: fognak mondjuk 8 darab 256*1 kilobites RAM IC-t, és ráforrasztják sorban egyetlen megfelelően megtervezett NYÁK lapra, amely ily módon átalakul egy 256*1 kilobyte-os RAM modullá (mert ugye 8 bit = egy byte). Az így elkészített SIPP RAM modult aztán az alaplapon található memóriafogadó helyek valamelyikébe helyezik. Mivel a SIPP RAM modul kivezetései tű formájúak, ezért ha az alaplapon sok egymás mellett elhelyezkedő kicsi lyukra bukkanunk, valószínűleg megtaláltuk a SIPP modulok fogadóhelyét. Ezekhez a lyukakhoz kell hozzápasszintani a tűket (ügyelve a megfelelő irányú behelyezésre!) és már bent is van az alaplapban a SIPP modul. Ilyen RAM-okat a 80286-os gépek idejében használtak, de elvétve néhány 80386-os alaplapban is megtalálhatóak.

* Manapság már szinte kizárólag a SIMM (Single In-Line Memory Module) RAM-modulokat használják, amelyek ugyanazon az elven épülnek fel, mint a SIPP RAM-ok, azzal a különbséggel, hogy nem tűsek a modul kivezetései (mert a tűk kényelmetlenek, könnyen eltörnek, stb.), hanem a NYÁK-ra vannak rágőzölve. SIMM RAM-ból ma kétfélét lehet kapni, 9 (8) illetve 36 (32) biteset (a 8 és 32 bites RAMokon nincs valódi paritás, legfeljebb egy paritás-IC, ami minden byte-hoz előállítja az álparitást). A 80486-os, illetve Pentium alaplapokban szinte kizárólag az utóbbi (32/36) változat használható, ennek 72 lába (NYÁK-ra gőzölt kivezetése) van (a 8/9 bitesnek 30).
A SIMM modulokat az alaplapon régebben nyolc, általában négy, legújabban kettő memóriaslot fogadja. A modulok behelyezésének módja a következő: ferdén (45 fokos szögben) beillesztjük a modult a slotba, majd ujjunkkal a modul két szélét előrenyomva "felegyenesítjük". Akkor csináljuk jól, ha a RAM bepattan a két szélen található műanyag vagy fém tartópöckök közé. Ha nem megy, csak akkor erőltessük, ha biztosak vagyunk a dolgunkban! A behelyezés iránya sem mindegy. Egyoldalas RAM-ok esetén akkor jó a behelyezés, ha a 45 fokkal elfordított modulon lévő memória IC-k lefelé néznek. Kiszedni úgy kell, hogy a két oldalt lévő tartópöcköt a körmünkkel (ha van) széthúzzuk, közben harmadik kezünkkel a RAM tetejét magunk felé döntjük (gyakorlottabbak a hüvelykujjakkal húznak, és a mutatóujjal döntenek). Szerencsés esetben a modul kiszabadul rögzített helyzetéből. Ha több modulunk van, akkor a behelyezés (és a kiszedés) sorrendjére nem árt figyelni (először a legbelsőt rakjuk be, azután haladjunk egyre kijjebb). A közbülső helyen lévő modulok természetes, hogy nem jönnek ki, ha a közvetlenül előttük lévő modul akadályozza őket a "kidőlésben"!

A memóriaslotok bankokba vannak szervezve. Ha két slot van, akkor az egyik a 0-ás, a másik az 1-es bank. Ha négy slot van, akkor az első kettő a 0-ás, a második kettő az 1-es. Ha nyolc van, akkor vagy négyesével vannak két bankra osztva, vagy kettesével négyre (a pontos kiosztást ld. az alaplap leírásban). Egy bankba rendszerint csak azonos típusú RAM modulokat lehet tenni, és egy bankot nem lehet félig megtölteni (azaz minden bankot vagy üresen hagyunk, vagy teljesen feltöltünk modulokkal). A régebbi alaplapoknál az sem mindegy, milyen sorrendben töltjük fel a bankokat, először mindig a 0-ás, aztán az 1-es bankot kell feltölteni (és így tovább, ha több bank van). A legegyszerűbb eset az, ha két slot, s ezáltal két bank van (az új, olcsó alaplapoknál általában ez a helyzet), mert ezekbe olyan párosításban pakoljuk a RAM-okat, ahogy nekünk tetszik.

Ha RAM-ot veszünk, a következő dolgokra figyeljünk oda: nézzük meg az alaplapunk leírásában, hogy milyen RAM modulokat milyen kombinációban képes kezelni! Hiába veszünk 32 mega RAM-ot, ha az alaplappal csak 16-ot lehet elérni. Hiába veszünk egy 8 és egy 4 megás modult, ha az alaplap nem tudja ilyen kombinációban kezelni őket. Vegyünk minél gyorsabb RAM-ot (a 32 bites RAM-ok világában a 60ns ma már alapkövetelmény), ha az alaplapunk támogatja, vehetünk EDO RAM-ot is, ez akár 15-20 százalékot is dobhat a memóriahozzáférés sebességén. Vigyázzunk arra, hogy ha 64 bites processzorunk van (Pentium), akkor párosával kell a memóriamodulokat a gépbe rakni, mert csak így tudja a proci megcímezni őket (32+32=64).

32 bites SIMM modulból is van egy-, illetve kétoldalas. Külsőleg abban különböznek, hogy a kétoldalasnak mindkét oldalán vannak memória IC-k. Előfordulhat, hogy ha van egy darab kétoldalas 8 megás SIMM modul, azt nem képes az alaplap kezelni, de két egyoldalas 4 megásat már igen. Az ilyen részleteknek nem árt még a vásárlás előtt utánanézni (az alaplap leírásában).
Bővítőkártyák (adapterek)
Ezek a kártyák biztosítják a PC-k nagyfokú modularitását. Segítségükkel speciális célfeladatokra tehetjük alkalmassá a gépet, pl. video- vagy audiostúdiót varázsolhatunk belőle (MPEG kártyák, hangkártyák), kommunikálhatunk a külvilággal (modem), a számítógép kimenetét megjeleníthetjük egy monitoron (videokártyák), kinyomtathatjuk munkánk eredményét, egeret köthetünk a géphez, vagy kezelhetünk olyan annak idején speciálisnak számító hardver elemeket, mint a winchester (multi I/O kártyák). Tulajdonképpen bármilyen hardver kezelésére (akár egy ipari robotéra is) alkalmassá tehetjük a PC-t, mindössze csinálni kell hozzá egy bővítőkártyát, amelyen keresztül kommunikálhatunk az adott hardverrel (egyszerűbb esetben ezt a létező eszközökkel is megvalósíthatjuk, pl. a soros portot gyakran használják ilyen jellegű kommunikációra).

A bővítőkártyák a következő főbb típusokba sorolhatók:

Időben az első kártyák a 8-bites ISA típusok, ezeket követték a 16-bitesek, és velük jelent meg az alaplapokon ma is megtalálható szabványos 16-bites ISA slot. A mai ISA slot két részből áll: a hátsó része a régebbi 8-bites kártyákkal való kompabilitást biztosítja, az elülső plusz sínt (+34 kivezetés) pedig a 16-bites kártyák használják. Az ISA slot továbbfejlesztése az EISA, ez már 32-bites kártyákat fogad, de magas ára miatt nem terjedt el túlságosan, helyette a közvetlenül a lokálbuszra csatlakozó új buszok első képviselője, a grafikus kártyák gyorsítására kifejlesztett VESA Local Bus vált népszerűvé. Ez a népszerűség egészen a PCI (Peripheral Component Interconnect) lokálbuszos szabvány megjelenéséig tartott, ez a szabvány a jelenlegi egyeduralkodó.

A mai alaplapok általában tartalmaznak 3-4 ISA slotot, és 1- 2 VLB (VESA Local Bus) vagy PCI slotot. A VLB és a PCI nem férnek meg egymás mellett, vagy az egyik van az alaplapon, vagy a másik (elképzelhető olyan alaplap, amin mindkettő van, de akkor be lehet állítani, hogy melyik legyen aktív).

A PCI sokkal többet tud, intelligensebb, mint a VLB és jóval nehezebb is lerohasztani.

A legfontosabb bővítőkártyák a következők:

* Videokártya. Lehetővé teszi, hogy monitort kössünk a géphez. A monitoron látható képet mindig a videokártya építi fel, a saját memóriájában elhelyezkedő képernyőleíró adatokból. Ezeket az adatokat alakítja át elektromos jelekké, és ezekkel a jelekkel vezérli a monitort. Természetesen a monitornak értenie kell a videokártya által kibocsátott jeleket, ezért nem lehet pl. egy VGA kártyát összepárosítani egy EGA monitorral. A történelemből ismert főbb videokártya- típusok a következők:

o MDA - Monochrome Display Adapter. Ez egy 80x25 karakteres fekete-fehér képernyő megjelenítésére képes. Semmi grafika. A szöveges módban képes inverzben, aláhúzottan és emelt fényerővel megjeleníteni a karaktereket.

o HGC - Hercules Graphics Card. Ugyanazt tudja, mint az MDA, de már van grafikus módja is (720x348-as felbontás, fekete-fehérben).

o CGA - Color Graphics Adapter. 80x25-ös karakteres mód 16 színnel, 320x200-as grafikus mód 4 színnel, 640x200-as grafikus mód 2 színnel. Régen hatalmas áttörésnek számított, ma messziről kerülendő. Ritka ronda a szöveges módja (a színekért cserébe alacsonyabb felbontásban látjuk a sokkal rondább betűket). Ha szoftveresen nem védekezünk ellene, akkor csúnyán teleszemeteli a képernyőt, miközben módosítjuk azt (havazás, CGA snow).

o EGA - Enhanced Graphics Adapter. Mindenféle mókás grafikus módot tud, pl. 640x350 16 színnel. Összesen 64 színe van, ezekből lehet összekombinálni azt a 16 színű palettát, amelyet éppen használni akarunk. Ma már idejétmúlt.

o VGA - Video Graphics Array. Már jó ideje ez a standard kártya. 320x200/256 szín, 640x480/16 szín és más módok megjelenítésére is képes (szinte minden játék fut a 320x200/256-os felbontásban), továbbá támogat egy csomó non-standard módot is. Szinte bármilyen felbontást be lehet rajta némi trükközéssel állítani (feltéve, hogy van a kártyán elegendő memória).

o SVGA - Super Video Graphics Array. Ma ezt használják szinte mindenütt. Az SVGA a VGA kártya továbbfejlesztése, annyiféle változata van, ahány gyártója létezik (a legnépszerűbbek talán a Trident, az S3-alapú kártyák és a Tseng). Ezek a kártyák nagy felbontást kínálnak, rengeteg színnel (az alsó árkategóriában is található olyan kártya, amely képes az 1024x768 képpont felbontású, 16.7 millió színű kép megjelenítésére). Az SVGA kártyák egymással általában nem kompatibilisek, csak az eredeti VGA szabvánnyal. Hogy az ebből adódó kényelmetlenségeket elkerüljék, később kidolgozták a VESA video szabványt, amely egy egységes programozási felületet biztosít az SVGA kártyák lehetőségeinek kihasználására. Az újabb SVGA kártyák ezt a programozási felületet (EP)ROM-ba égetett program formájában tartalmazzák (VESA kompatibilis kártyák). A legújabb kártyák ennek a VESA szabványnak már a 2.0-ás verzióját is támogatják, ez a verzió lehetőséget ad a védett módú alkalmazásoknak arra, hogy akár a nagyfelbontású, truecolor üzemmódokban is 32 biten, lineárisan címezhessék a video memóriát (ami hatalmas fejlődés az SVGA kártyák eredeti nehézkes, lapozgatásos technikájához képest). Ha az SVGA kártya nem kezeli a VESA szabványt, akkor ezen szoftveres úton lehet segíteni (ld. az UNIVBE - mostanában SDD: SciTech Display Doctor - névre hallgató szoftvercsomagot vagy a videokártyához adott lemezen általában megtalálható VESA drivert).

* Multi I/O kártya. Erre a kártyára össze van sűrítve egy vagy két winchester vezérlő (primary/secondary HDD controller), egy floppy-drive vezérlő (FDD controller), két soros port (COM1/COM2), egy párhuzamos port (LPT1) és általában egy gameport is (ebbe lehet a joysticket csatlakoztatni). Pont azért hívják multi I/O kártyának, mert több egységgel képes Input/Output (beviteli/kiviteli) kommunikációt folytatni. Erre a kártyára csak abban az esetben van szükség, ha a felsorolt egységek nincsenek az alaplapra integrálva (az újabb alaplapokon rajta vannak, talán a gameportot leszámítva). A HDD controller típusa meghatározza, hogy milyen winchester(eke)t lehet a vezérlővel meghajtani (egy HDD kontroller max. 2 IDE winchestert tud meghajtani).
Jelenleg 5 fejlődési szakasz ismert a winchesterek világában, ezeket a Mode0, Mode1, ..., Mode4 nevekkel illetik. Az egyes Mode-ok egymással felülről kompatibilisek (a magasabb Mode-számú tudja az alacsonyabbak által nyújtott szolgáltatásokat). Minél magasabb a Mode-szám, annál jobb, gyorsabb a vinyó. Ha egy Mode2-es vinyókhoz készített kontrollerrel hajtunk meg egy Mode4-es vinyót, akkor messze nem használjuk ki a vinyó lehetőségeit. Ha fordított az eset (Mode4-es kontroller, Mode2-es vinyó), akkor a kontroller általában észreveszi, hogy primitív a vinyó, és csak olyan kérésekkel fordul hozzá, amelyeket az végre tud hajtani.
Az FDD kontroller meg tudja hajtani mind az 5.25"-ös, mind a 3.5"-ös floppy drive-okat (egy FDD kontroller max. 2 floppy drive-ot). A COM portot meghajtó egység(ek)hez egy 9 vagy 25 tűs hátlapi csatlakozó tartozik (egyszerűen rá kell dugni a hátlapi csatlakozó kábelét az I/O kártya vagy az alaplap COM port-csatlakozójára), ebbe kell az egeret vagy a külső modemet csatlakoztatni. Az LPT port hasonlóan működik, de a csatlakozója mindig 25 tűs (erre kell dugni a printert).

* Hangkártya. Időrendben a következő fontosabb típusai vannak:

o AdLib. Ez egy 11 csatornás FM szintetizátor, elég szép hangzással.

o SoundBlaster. AdLib kompatibilis és van rajta egy darab digicsatorna (digitalizált zajok, hangok lejátszására).

o SoundBlaster Pro. Két darab SoundBlaster egy kártyán (2x11 darab FM, 2x1 darab digicsatorna).

o SoundBlaster 16. Már 16-bites digi visszajátszást tesz lehetővé.

o SoundBlaster AWE32. 32 digi csatorna, szuper MIDI hangszerek és lehetőségek, minden, amire egy laikusnak szüksége lehet.

o GUS, GUSMax, GUSAce, GUSPnP. Kb. annyit tudnak, mint az SB AWE32, csak olcsóbban.

Mindezen hangkártyák működéséhez kell egy I/O slot, amibe belepasszolnak (általában 16-bites ISA), egy pár hangfal, egy pár megfelelő madzag a hangfallal való összekötéshez (egyik végén jackdugóval), továbbá valami program a gépen, ami tudja kezelni az adott hangkártyát (pl. egy játék).

Floppy drive
Hajlékonylemezes meghajtó, floppy disk drive (FDD). Két változata van, az 5.25"-ös (nagy floppy) és a 3.5"-ös (kis floppy). Egy nagy lemezen normál DOS formázás esetén 1.2 megabyte, egy kicsin 1.44 megabyte információ fér el. Nem-standard formázással ezek a számok feltolhatók 1.6, illetve 2.0 megabyte közelébe. Lehet kapni olyan drive-ot is, amely egy 5.25"-ös méretű egységben egyesíti a nagy és a kis floppy-t, ezt a megoldást duálfloppynak hívják. A floppy drive-ok meghajtásához egy FDD controllerre van szükség (az újabb alaplapokon rajta van, különben ld. multi I/O kártya).
Winchester
Merevlemezes meghajtó, winchester, vinyó, hard disk drive (HDD). Az ősi típusok 5.25", az újak szinte kivétel nélkül 3.5" méretűek. A légmentesen lezárt merevlemezeken nagy mennyiségű adatot (akár >1 gigabyte) tárolnak, és nagyon gyorsan tudják a tárolt adatokat olvasni/írni. Két fő változatuk: az IDE és az SCSI (szkázi) vinyók. Az IDE vinyókat IDE kontrollerrel, az SCSI vinyókat pedig SCSI kontrollerrel lehet meghajtani. Az olcsó, házi használatra szánt alaplapokra szinte kizárólag IDE kontrollereket szoktak ráintegrálni, ha SCSI vinyót akarunk, akkor ahhoz külön kell vennünk egy SCSI adapter kártyát. Az SCSI-nek megvan az az előnye, hogy egy SCSI kártyával kettőnél több SCSI egységet is meg tudunk hajtani (nem csak vinyóból létezik ugyanis SCSI változat, hanem CDROM-ból, szalagolvasóból is, sőt, van olyan periféria, aminek nincs is IDE változata, ilyen pl. a DAT-magnó vagy a CD-író). Az SCSI interface gyorsabb, viszont bonyolultabb (ergo könnyebben megfagyhat) és drágábbak is hozzá a perifériák. Az új EIDE kontrollerek (és vinyók) már nagyon megközelítik (helyenként túl is szárnyalják?) az SCSI sebességét, és az IDE mellett szól viszonylagos egyszerűsége is. Hátránya, hogy egy IDE kontrolleren max. 2 IDE egység (jelenleg ilyen egységek az IDE vinyó vagy az IDE/ATAPI rendszerű CDROM) lóghat, így ha két IDE kontrollerünk van, akkor is csak max. 4 vinyót/CDROM-ot tudunk meghajtani. Egy darab SCSI vezérlőre azonban sorban ráköthetünk akár hat SCSI vinyót is. Az SCSI egységek konfigurálásával sem kell szórakozni, mert az SCSI szabványban benne van az automatikus egységazonosítás (elvileg egy új SCSI perifériát csak be kell kötni az SCSI kontrollerre, és már megy is). Összefoglalásképpen: otthonra, egyedi gépre az IDE, hálózati szerverbe, nagy megterheléshez az SCSI a célszerű választás.

Fontos: a régebbi BIOS-ok, régebbi HDD kontrollerek nem tudják kezelni az 528 megabyte-nál nagyobb IDE vinyókat. Pontosabban: azokat a vinyókat, amelyek 1023-nál több sávosnak mutatják magukat. Mielőtt veszünk egy 1.7 gigás vinyót, győződjünk meg róla, hogy a mi BIOS- unk/kontrollerünk nem szenved-e ettől a kórságtól! (Ha Pentium vagy újabb, 100 MHz-nél gyorsabb 486-os gépünk van, akkor szinte biztos, hogy nem, de ha 386-os, vagy öregebb, akkor nagyon valószínű).
CD-ROM olvasó
650 megabyte tárolására szolgáló, cserélhető, csak olvasható médiát meghajtó szerkezet. Első prototípusa 150 KB/s átviteli sebességgel rendelkezett, az azóta kiadott CDROM-ok sebességét ehhez az alaphoz viszonyítják (pl. egy 4x-es CDROM 4x150=600 KB/s átviteli sebességre képes). A CDROM- oknak három fő változata van. A legősibb változatot külön meghajtókártyával lehetett használni (tehát be kellett tenni a gépbe egy speciális bővítőkártyát, és erre kellett rákötni a CDROM-ot). A SoundBlaster cég aztán ráintegrálta a hangkártyáira a CDROM meghajtását végző áramkört, ezután már nem kellett külön meghajtó kártya, elég volt egy SB, és közvetlenül arra lehetett kötni a CDROM-ot (a három legnépszerűbb CDROM három különböző csatlakozója kapott helyet a hangkártyán /Mitsumi, Sony és Panasonic/, ez a három csatlakozó azóta megtalálható sok más hangkártyán is, pl. a GUS Maxon). A CDROM-ok második kategóriáját az SCSI változatok alkotják. A harmadik, ma általánosan elterjedt CDROM variáns az IDE/ATAPI interface-szel készített verzió, ez ugyanolyan csatlakozási felülettel rendelkezik, mint egy IDE vinyó (vinyóként is kell bekötni a gépbe, azaz egy HDD kontrollerre kell ráakasztani). A ma kapható 8x-os, 10x-es CDROM-ok többségét mind IDE, mind SCSI változatban meg lehet venni. A hangkártyára (vagy saját vezérlőre) köthető ősi 1x- es, 2x-es típusok ma már csak a bontóban (vagy ott se) kaphatók.
Billentyűzet
A géppel való kommunikáció alapvető eszköze. Ahogy fejlődött, úgy lett rajta egyre több gomb: az XT billentyűzetén még csak 84, az AT-én már 101 billentyű volt, később ez kibővült 102-re, ma már lehet kapni 104 gombos billentyűzetet is (pl. a Windows 95-höz gyártott speciális billentyűzet azt hiszem ilyen). Sokáig tartotta magát az egyeduralkodó téglalap forma, ma már lehet kapni természetes biobillentyűzetet is, amely - állítólag - illeszkedik a felhasználó egészséges kartartásához, de ezen elég nehéz megtanulni gyorsan gépelni, nem is szólva egy 101/102-re történő hirtelen visszaváltás nehézségeiről.
Egér
Ezzel lehet mozgatni a nyilat/kurzort a képernyőn. Windows felhasználóknak alapvető segédeszköze. Van két- és háromgombos kiszerelésben, mindenféle színben, formában: mindenki megtalálhatja az ízlésének megfelelőt. Nem árt hozzá egy kényelmes és ízléses alátét sem, ezen jobban esik az egerészés. Alátétből kétfajta van, műanyag-, illetve textilbevonatú (az utóbbi a jobb). A legjobb egér szerintem a Microsoft egér (Microsoft Serial Mouse 2.0a).
Monitor
A videokártyák típusaival lehet párhuzamosan sorolni a monitortípusokat: monokróm szöveges megjelenítő (MDA-hoz), CGA monitor (CGA-hoz), EGA monitor (EGA-hoz), VGA monitor (színes és mono változatban egyaránt, mindkettő meghajtható a színes VGA kártyával, annyi különbség van közöttük, mint egy színes és egy fekete-fehér TV között). A ma kapható monitorok többségét az SVGA kártyákhoz tervezték (SVGA monitorok).

A monitorok fontosabb jellemzői:

* Képátmérő. Mekkora a képernyő átlósan. Gyakori értékek: 14", 15", 17", 19", 21".

* Pixelméret. Ez adja meg, hogy milyen finom a monitor felbontása. 0.31", 0.28", 0.26" a leggyakoribb adatok. A 0.28" már jónak mondható, minél kisebb, annál jobb.

* Maximális felbontás. Hányszor hány pixelt tud legfeljebb megjeleníteni (1024x768 általában elég).

* Maximális színmélység. Hány színt tud megjeleníteni. Minden SVGA monitor tudja a 16,7 millió színt (truecolor), ez 24 bites színmélységnek felel meg.

* Non-interlaced. Árjegyzékben a felbontás után írott NI-vel szokták rövidíteni. Ez azt jelenti, hogy az adott felbontást a monitor meg tudja jeleníteni anélkül, hogy váltott soros megjelenítést használna. A váltott soros megjelenítés lényege, hogy a monitor felváltva rajzolja ki a kép páros, majd páratlan sorait. Ha ezt elég gyorsan csinálja, akkor a kép villogásmentes. Sajnos ritkán csinálja elég gyorsan, ezért az interlaced (váltott soros) üzemmódokban könnyen megvakulhatunk a durva vibrálástól.

* Low Radiation. Ezt LR-rel szokták rövidíteni, azt jelenti, hogy "alacsony sugárzású", azaz a monitor az átlagosnál alacsonyabb mértékben sugároz a szemünkbe (kevésbé rongálja). A legjobb monitorokba be van építve egy speciális szűrőpanel, amely annyira leárnyékolja a sugárzást, hogy az szinte elhanyagolhatóvá válik. Ezekre a monitorokra nem is kell szűrő.
A monitorszűrő egy olyan átlátszó, általában füstüveg felület a képernyő előtt, amely le van földelve (ha nincs, akkor semmi értelme), és megakadályozza, hogy a képernyőről a földelt felület felé igyekvő porszemcsék a szemünkbe szálljanak. (Ha a képernyő előtt nem lenne földelt szűrő, akkor mi töltenénk be a "földelt felület" szerepét, és a sztatikusan töltött porszemcsék ezerrel vágódnának bele a szemünkbe, ami nem túl egészséges.)

* Függőleges (vertikális) frissítési frekvencia. Ezt felbontásokként szokták megadni, minél magasabb, annál jobb. Megadja, hogy a monitor az adott felbontásnál egy másodperc leforgása alatt hányszor frissíti fel a képernyőt. Ha ez az érték 70-72 Hz körül van, akkor már jó, 60 Hz alatt nagyon durva. Ha egy monitorról azt mondják, hogy az 1024x768-at 16.7 millió színben meg tudja non-interlacedben, 75 Hz-cel jeleníteni, akkor az már egy nagyon jó monitor. Megjegyzendő, hogy a monitor csak a lehetőséget biztosítja a magas frissítési frekvencia használatára, ahhoz, hogy egy ilyen beállítást eszközölhessünk, megfelelő minőségű videokártyára is szükség van (bár ilyen videokártyát lényegesen könnyebb csinálni, mint jó monitort).
Vannak olyan monitorok, amelyek csak néhány rögzített vertikális frissítési frekvencián képesek üzemelni (fixed frequency), a jobbak viszont egy adott intervallumban bármilyenen (multisync), ezeknél tényleg csak a videokártyán múlik, hogy mit hoz ki belőlük.

* Sávszélesség. Ez adja meg, hogy milyen gyorsan lehet a videokártyával vezérelni a monitort. Minél magasabb, annál jobb. A 80 MHz feletti érték már jónak mondható.

A monitorokon a kép beállítását (tologatás, méretezés, torzítás) általában analóg (tekergetős) vagy digitális (nyomogatós) úton lehet elvégezni. A jobb digitális monitorok meg tudják jegyezni, hogy az egyes képernyőfelbontásokhoz, video üzemmódokhoz hogyan állítottuk be a képet, és ha észlelik, hogy a videokártya átkapcsolta őket egy ilyen képernyőmódba, automatikusan beállítják az adott üzemmódhoz tartozó letárolt értékeket. Ezzel elkerülhető az az ismert jelenség, hogy üzemmódváltásoknál a kép kitolódik valamelyik oldalra, és mindig kézzel kell utánaállítani, hogy középen legyen.
Hozzávalók a szereléshez
Egy gép összeszereléséhez és működtetéséhez minimum a következő alkatrészekre van szükség:

* ház (működő trafóval),
* alaplap,
* alaplapba passzoló processzor,
* esetleg procihűtő,
* memóriamodul(ok) (alaplapba passzoló típusú és mennyiségű),
* legalább egy vinyó, hozzá a megfelelő vezérlő (IDE: alaplapon, vagy multi I/O kártyán; SCSI: alaplapon vagy SCSI adapteren),
* nem árt egy floppy drive sem, hozzá való vezérlővel (alaplapon vagy multi I/O kártyán),
* videokártya és hozzá passzoló monitor,
* fehér pöckök az alaplap beszereléséhez,
* csavarok a perifériák, a bővítőkártyák és az alaplap rögzítéséhez.

A következő kábelekre van szükség:

* POWER kábel, amelyik a ház trafóját összeköti a hálózati 220 volttal,
* POWER kábel, amelyik a monitort összeköti a gép trafójának 220V-os kimeneti csatlakozójával vagy a fali hálózati csatlakozóval.

A gép belsejében:

* Egy darab floppy kábel, rajta 2 vagy 3 leágazással, attól függően, hogy 1 vagy 2 floppy drive-ot akarunk-e bekötni.
* Egy vagy két IDE (HDD) kábel, attól függően, hogy 1/2 vagy 3/4 IDE vinyót rakunk be (ha SCSI vinyónk van, ahhoz spéci 50-eres kábel kell, lezárásokkal együtt). Ha egynél több IDE vinyót tervezünk, akkor olyan IDE kábel(ek) kell(enek), ami(ke)n 3 leágazás van, ha csak egyet, akkor elég egy 2 leágazásos is (de érdemes előrelátóan olyat venni, amin 3 van, a későbbi vinyók esetére).
* Természetesen kellenek a trafó és az előlap vezetékei is (áram + LED-ek), de ezek részei a háznak.

Az összeszerelés menete
Processzort az alaplapra
Első lépésként a processzort tesszük rá az alaplapra. Ennek a lépésnek a kivitelezéséről általában részletes információkkal szolgál az alaplap leírása, de a fontosabb részleteket elmondom.

Először is: ellenőrizzük, hogy valóban képes-e az alaplapunk együttműködni a választott processzorral (nézzük meg az alaplapleírásban). Másodszor: vizsgáljuk meg, milyen processzor aljzat (socket) van az alaplapunkon. Az aljzat egy általában négyzet alakú, sok pici lyukkal telelyuggatott műanyag bizé valahol az alaplapon. Vigyázzunk, nehogy összetévesszük a matematikai koprocesszor (FPU) számára fenntartott aljzattal! Legjobb, ha az alaplapleírásból találjuk ki, melyik aljzat tartozik a központi processzorhoz (CPU). Ha megtaláltuk, nézzük meg, van-e az aljzat oldalán egy fém (vagy neadjisten műanyag) kar. Ha van, akkor ez arra utal, hogy az aljzatunk ún. ZIF- socket (Zero Insertion Force), azaz a processzor ki- és behelyezéséhez nem kell (különösebb) erőt kifejteni. Ha az aljzat nem ilyen, akkor a processzort kézzel kell benyomni az aljzatba (eléggé idegtépő tevékenység).

A behelyezés előtt meg kell állapítanunk, hogy a processzor négy lehetséges behelyezési iránya közül melyik a megfelelő. Ehhez meg kell keresni az aljzaton a processzor 1-es számú tűjéhez (lábához) tartozó lyukat. A proci 1-es számú tűje a processzor valamelyik sarkán helyezkedik el, ezt a sarkot rendszerint meg szokták jelölni (általában úgy, hogy "megnyesik" egy kicsit: úgy néz ki, mintha ollóval levágtak volna belőle egy darabot). Az aljzaton az egyes számú tűhöz tartozó lyukat hasonlóképpen szokták jelezni (nyeséssel, egy nyíllal, vagy az "1" szám feltüntetésével). Ha nem jó irányban tesszük be a processzort az aljzatba, akkor könnyen leégethetjük a procit, úgyhogy erre vigyázzunk! A behelyezés módja ZIF-socket esetén:

1. Az aljzat oldalán lévő kart fel kell emelni (vigyázzunk arra, hogy a kart általában egy kis bütyök szokta rögzíteni, így először "kifelé" kell húzni, hogy szabaddá váljon, aztán lehet csak felemelni),
2. a lyukakhoz hozzá kell passzintani a processzort,
3. le kell nyomni a kart, ezzel a processzort rögzítettük.

Ha nem ZIF típusú az aljzat, akkor egyszerűen bele kell nyomni a procit az aljzatba. Mielőtt az utolsó, döntő lépést (tűk belenyomása a lyukakba) végrehajtanánk, ellenőrizzük, hogy valóban minden tű alatt van-e lyuk, mert ellenkező esetben könnyen tönkretehetjük a procit!
Memóriát az alaplapra
Csak a SIMM modulokkal foglalkozunk, mert a mai alaplapokon általában ezeket használják. Első lépésként keressük meg az alaplapon a SIMM modulokat fogadó slotokat (legalább kettő szokott lenni). Minden slot két szélén található egy-egy műanyag vagy fém pöcök, ezek a modulok rögzítésére szolgálnak. Egy SIMM modult a következőképpen kell behelyezni: 45 fokkal megdöntve becsúsztatjuk a slotba, ha "földet ért", akkor a slot két oldalán lévő pöcköknek pont a modul "háta mögött" kell lenniük. Ha ekkor hátrabillentjük (felegyenesítjük) a modult, akkor pont be kell pattannia a két pöcök közé. Ezt a műveletet kell ismételni annyiszor, ahány modulunk van. Vigyázzunk arra, hogy nem mindegy, milyen irányban tesszük be a modulokat a slotokba. Általában ez csak a megfelelő irányban lehetséges, ha mégsem ez a helyzet, akkor próbáljuk megkeresni a modulon és az aljzaton az 1-es láb helyét, és passzintsuk össze a kettőt.
Az alaplap jumperelése
A jumper két tű, amelyeket vagy összekötünk egy dróttal (lezárt állapot = closed), vagy szabadon hagyunk (nyitott állapot = open). A jumper így lehetőséget ad két rögzített állapot közötti választásra. Bár a jumperek lezárását megoldhatnánk forrasztással, vagy kötözgetéssel is, ehelyett általában egy speciális műanyag "lezárót" szoktak használni, amelynek a belsejében egy U-alakú drót rejlik: ha ezt ráhúzzuk a megfelelő két tűre, azzal zárjuk őket. (Megj.: tulajdonképpen nem is a tűket, hanem ezeket a lezárásukra szolgáló műanyag vackokat szokás jumpernek hívni.)

A jumperek segítségével be lehet (és be is kell) állítani az alaplap különféle paramétereit (pl. az alkalmazott processzor típusát vagy órajelét). Erre a beállításra nem lehet általános receptet adni, tehát mindig az alaplap leírásához kell fordulni. Célszerű végigmenni az alaplap összes jumperén, megnézni, mi az éppen aktuális beállítás, megkeresni az alaplap leírásában, hogy az adott jumper a gép milyen jellemzőjét konfigurálja, és az alkalmazott processzor, memória, stb. függvényében mindent megfelelően beállítani. Ha nem értjük, melyik beállítás mire vonatkozik, inkább kérjünk meg valakit, hogy segítsen! A kevésbé érthető beállításoknál egyébként a gyári alapállapot általában megfelelő. A modernebb alaplapok leírásában általában megadják, hogy a használható processzorokhoz külön-külön milyen beállítások szükségesek.
Tartópöcköket az alaplapba
Először meg kell vizsgálnunk, hogy az alaplapon található lyukak közül hány passzol a ház alján lévő lyukakhoz. Ennek kiderítéséhez bele kell próbálnunk az alaplapot a házba (egyszerűen tartsuk oda a ház aljához és nézzük meg, mely lyukakon látunk keresztül). Ha megvannak a passzoló lyukak, akkor ezekbe be kell pattintani a házhoz kapott, általában fehér tartópöcköket. A régi típusú tartópöckök esetén vigyázzunk, mert ezeket két módon is bepattinthatjuk az alaplapba (van egy rövidebb és egy hosszabb végük), a rövidebb végűt kell az alaplapba pattintani.
Power-csatlakozót az alaplapra
A power-csatlakozó a trafóból lóg ki, egy pár szép színes vezeték, mindkettő végén lapos (fehér) csatlakozó. Keressük meg az alaplapon a megfelelő csatlakozókat (egymás mellett a két csatlakozó, nagydarab, böhöm tűkkel). A power-csatlakozókat úgy kell a két alaplapi csatlakozóra rákötni, hogy a fekete színű vezetékek legyenek középen. A csatlakozók iránya akkor jó, ha a dugón lévő kis bütykök pont bepasszolnak az őket az alaplapi csatlakozón fogadó sínekbe.
Alaplap beszerelése
Ha már bent vannak a tartópöckök, beraktuk a RAM-okat, a processzort, konfiguráltuk az alaplapot (jumperek) és a power kábelt is rádugtuk az alaplapra, akkor beszerelhetjük az alaplapot a házba. A RAM-okat, a processzort és a power kábelt azért célszerű előbb rátenni, mert később ezekhez gyakran nehéz a hozzáférés a ház idióta kialakítása miatt.

Az alaplap beszerelése abból áll, hogy az alaplapból kilógó fehér színű tartópöcköket hozzáigazítjuk a ház alján lévő lyukakhoz, és

* régi típusú ház esetén belenyomjuk a pöckök alsó részét a lyukakba,
* új típusú ház esetén belecsúsztatjuk a pöcköket a megfelelően kialakított lyukakba.

Az utóbbi (valószínűbb) esetben az alaplap vízszintes irányban könnyen kimozdulhat, ezért további lerögzítése is szükséges. Ezt két módon lehet megoldani:

1. ha az alaplapon van csavarnak való lyuk, és találunk a ház alján is ilyen méretű lyukat (ráadásul ugyanazon a helyen), akkor egy megfelelő csavarral rögzíthetjük az alaplapot,
2. betesszük az alaplapba a bővítőkártyákat, és azokat csavarozzuk be, így rögzítve nemcsak őket, de az alaplapot is.

I/O portok bekötése
Feltételezzük, hogy az alaplapon vannak az I/O portok kezelését végző egységek és a hozzájuk tartozó tűs csatlakozók (ha nem így lenne, akkor a multi I/O kártyán kell őket megkeresni). Két fő feladatunk a COM1 (esetleg a COM2) és az LPT1 portok csatlakozóinak megtalálása (általában rá szokták nyomtatni az alaplapra, hogy melyik csatlakozó micsoda). Ha megvannak, akkor keressük elő az alaplap dobozából a megfelelő kábeleket is (egy vagy két COM és egy LPT kábel). Ezután kössünk rá egy COM kábelt a COM1 portra (opcionálisan egyet a COM2-re is), és egy LPT kábelt az LPT1-re, természetesen vigyázva arra, hogy mindenhol a csatlakozó 1-es tűje kerüljön a kábel 1-es vezetékéhez (az alaplapra rá szokták nyomtatni a csatlakozók mellé, hogy melyik az 1-es tű, a szalagkábeleken pedig általában piros mintával jelölik az 1-es vezetéket). Ezután ki kell feszíteni annyi lezárt fémborítást a ház hátulján, ahány COM ill. LPT portunk van (mindegyikhez a megfelelő méretűt), majd a COM/LPT kábelek másik (nem alaplapi) oldalán található csatlakozókat az így keletkezett nyílásokba kell becsavarozni.
KeyLock / Speaker / Turbo Switch / Reset / Turbo-, HDD- és Power-LED bekötése
Az előlapi vezetékeket az alaplapra kell rákötni, a nekik megfelelő tűs csatlakozókat általában egy csoportban találjuk meg az alaplap elején (ld. alaplap leírása). Általában mindegyik csatlakozót ugyanolyan irányban kell bekötni, így ha az egyik iránnyal kipróbáltuk és úgy nem ment, célszerű minden csatlakozót megfordítani. A HDD LED-et csak akkor lehet az alaplapra kötni, ha a HDD kontroller az alaplapra van integrálva, különben a multi I/O kártyán található meg a megfelelő csatlakozó.
Floppy/vinyó/CD-ROM
Floppy-k sorrendjének eldöntése
Egy FDD kontrollerre két floppy drive-ot lehet ráakasztani, az egyik a 0, a másik az 1 számot fogja viselni (MS-DOS alatt a 0-ás floppy kapja az A:, az 1-es pedig a B: betűjelet). Operációs rendszert általában csak az A: jelzésű floppyról lehet betölteni, ezért ha a rendszerlemezeink 3.5” méretűek, akkor célszerű a kisfloppy-t választani A:-nak. A floppy-kat egy max. 3 leágazásos szalagkábellel kell a kontrollerre rákötni. Az a drive lesz a 0-ás (A:), amelyik a kábel legvégén foglal helyet.
Vinyók jumperelése (master/slave/single)
Egy IDE HDD kontrollerre max. 2 vinyót (vagy más IDE esetleg ATAPI egységet) lehet rákötni. Ha két vinyót kötünk rá, akkor ki kell jelölni, hogy melyik legyen közülük a "master" és melyik a "slave". Ha csak egy vinyó van a kontrolleren, akkor azt masterre kell beállítani (illetve ha van "single" beállítási lehetőség, akkor arra). A vinyókat a rajtuk lévő jumperekkel lehet master/slave/single módba állítani (ld. a hozzájuk adott dokumentációt). Az újabb vinyókra rá szokták nyomtatni, hogy miképpen kell őket bejumperelni. Az adott vezérlőn a master lesz a 0-ás, a slave pedig az 1-es számú egység (MS-DOS alatt általában a 0-ás kapja a C:, az 1-es pedig a D: betűjelet). Előfordulhat a "Cable Select" (CS) beállítási lehetőség is, ha erre állítjuk a vinyókat, akkor - a floppy drive-okhoz hasonlóan - a vezérlőtől való távolság dönti el, hogy melyik vinyó lesz a 0-ás és melyik az 1-es (általában a kábel végén lévő a 0-ás).
CD-ROM jumperelése
Ha IDE/ATAPI rendszerű (újabb) CDROM-unk van, akkor azt ugyanúgy kell jumperelni, mint egy vinyót (master/slave/single). Ha régi típusú (hangkártyára/saját kártyára köthető változat), akkor egyelőre nem kell vele foglalkozni.
Beszerelés
Be kell csavarni a vinyókat, a CDROM-ot és a floppy drive- okat a megfelelő szerelőkeretekbe.
Kábelek csatlakoztatása

1. IDE/ATAPI eszközök (vinyó, CDROM): Ezek csatlakoztatásához egy 40 eres IDE kábel kell, max. 3 leágazással (ha két IDE kontrollerünk van, és mindkettőt használni szeretnénk, akkor kettő ilyen kábel kell). A kábel egyik végét a HDD controller csatlakozójára (40 tűs, az alaplapon általában IDE feliratú) kell kötni, a másik két leágazást pedig a vinyó(k)ra/CDROM-ra, vigyázva az 1-es tűk és az 1-es vezetékek passzolására (az 1-es vezetéket piros színű mintázat, az 1-es tűt az alaplapra/multi IO kártyára nyomtatott szám jelzi).

2. Floppy drive-ok: Szintén egy max. 3 leágazásos kábel kell (a csatlakozója valamivel keskenyebb az IDE kábelénél). Egyik végét az FDD kontroller megfelelő tűs csatlakozójára (FDD feliratú), a másik két leágazást pedig a floppy-kra kell kötni.

3. Régebbi CD-ROM: Ezt vagy a saját bővítőkártyájára, vagy egy megfelelő hangkártyára kell rákötni (a csatlakozó hasonlít az IDE kábel csatlakozójához).

Bővítőkártyák
Videokártya
Ezt csak be kell nyomni a típusának megfelelő slotba (ISA kártyát az ISA/EISA/VLB, EISA-t az EISA, VLB-t a VLB, PCI-t pedig a PCI slotokba lehet betenni).
Hangkártya
A hangkártyák általában ISA slotot igényelnek (ez igaz az összes SB klónra, és a GUS-ra is). A csatlakoztatásukon kívül a következő opcionális lépéseket lehet elvégezni:

* Csatlakoztatni lehet rájuk egy régi típusú CD-ROM adatkábelét. Általában háromféle típushoz található a hangkártyákon csatlakozó: Sony, Mitsumi és Panasonic.

* Rájuk lehet kötni egy CD-ROM audio vonalát (ehhez való kábelt a CD-ROM-hoz szoktak adni), így ugyanarra a kimenetre irányíthatjuk a hangkártya és a CD hangkimenetét.

Egyéb
Billentyűzet
Ha a helyén van az alaplap (be van szerelve a házba), akkor az alaplapon található billentyűzetcsatlakozónak pont a ház hátoldalán lévő lyukak egyikén kell kinéznie. Ide kell bedugni a billentyűzet csatlakozóját.
Egér
Ha bekötöttük a COM1 portot, akkor ebbe kell bedugni az egeret (gép hátoldalán kell kinéznie a megfelelő 9-tűs csatlakozónak). Vannak olyan egerek is, amelyek 25-tűs soros csatlakozót igényelnek, ezekhez vagy szerzünk egy ilyen csatlakozót (és azt kötjük be a COM1-re) vagy szerzünk egy átalakítót, ami az egér 25-lyukas csatlakozójából 9-lyukasat csinál, és ezt már rádughatjuk a 9-tűs kivezetésre.